lapanet | blog | konyhanyelven XXIII. - épphogy sikerült rizses egytál

ez már talán XII-XIII. óta várja, hogy összeírjam. apró baki, hogy közben a dráma meg a hogyan nagyrészét elfelejtettem már, szóval ez csak amolyan zanzás lesz. elõször is kiadtam a parancsot, hogy márpedig paella lesz. mindenki örült, nekiláttam. elolvastam ezt, de sajnos nem végig. arról a részrõl már lecsúsztam a nagy nyálcsorgatásban, hogy itt bizony nem lesz jó a szokásos serpenyõ, mert abba centi magasan rakva a rizst nagyon kevéske lesz.

a terv az volt, hogy egy bõ fél zacskónyi tenger haramiája kerül bele. ez a zacskó annak a zacskónak az elsõ fele, ami a hallevesbe került. szerintem így nem olyan hűde drága, nyilván relatív. bal alul a náljonos műhomár, ami itt végül nem került felhasználásra, de a kép alapján legalább lokalizálható a tripla ennyibe kerülõ igazirákok között a boltban. azért sem kellett annyira sok tengeri, mert tán 15 deka csirkemellet is lecsíptem valahonnan.

nemrég említette valaki, hogy az ilyen halakhoz-rákokhoz rakott olaj gyenge minõségű, és kukába vele. mindenki filozofáljon el rajta magának, szerintem lényeges különbség nincs, de íz több van. most én is filozofáltam egy kört, hogy vajh mi történt a jobb oldalon a serpenyõbe csurgatott rákos olajjal, mert nem a paellába ment, az biztos. valszeg a sali öntetét gazdagította, csúnyán lerontva a kékszemű szõke szűzek által hidegen préselt ipari olajat az univer majonézben.

a jéghideg vízben úsztatást követõen a nagy tintahaldarabokat 3-4 milis szeletekre vágtam, hogy könnyen kezelhetõek legyenek. aztán kis vajon kis fehérborral pároltam a kupacot mondjuk 2-3 percig, fõként a tintahalszeletek miatt. csak rázogatva, ne törjön a kagyló. nem baj, ha marad kis lé, sõt. feltételezem kis citromlé is ment itt bele.

lé leöntve a paella levéhez.

a kevéske melle húsa és a fokhagyma.

nem tudom mennyire illik ilyet, én nem küzdöttem külön serpenyõkkel, ment a tengeri után kis vajon pirulni.

mivel tegnap félig hátrafelé fordulva kocanéztem a napsütötte toscana-t egyrészt elgémberedett a nyakam, másrészt újra felfedeztem magamnak egy szép szót a visszataszajtóan tudományos "nominális" helyett. szóval ez a pirított hús "normále", már csak a cuppanós tetejű uncle ben's hiányzik.

összeköltöztek a gyümivel.

mivel decembert írtunk, friss pari nincs. ennyi miatt nem akartam egy nagy pari konzervet nyitni, úgy döntöttem összevonom a kockázott pari fõzögetõs részt a lé elkészítésével, és pari püré lesz benne. szóval a korábban megfogott kevéske lé, víz a recept szerinti mennyiségben, tyúkhúsleveskocka, a fokhagyma és a receptben írt parikocka alapján saccolt paripüré. itt persze megvolt az elsõ futás a boltba, mert paripüré ohne, kisboltból nagypüré lett, mert ezt osztotta az élet. legfeljebb egy púpos kanál pürérõl beszélünk amúgy.

harmadik koszolás a serpenyõben a hagyma pirítása.

az üvegesre pirított hagyma is ment a lébe. aztán jött a hétfejű sáfrány. itt láthatóan kihagytam azt a ziccert, hogy kis lé odalöttyintésével egy jó adag fincsire pirult maradékot feloldjak a serpenyõrõl. majd legközelebb.

itt eljutottam a receptben ahhoz a részhez, hogy a rizzsel kellett volna tevékenykedni. szégyen vagy nem, ment a második futás a boltba. másnap kutyázáskor mesélem az épphogy sikerülést szintén gasztrofan meg horecás ismerõsnek, aszongya "te, küzdöttünk mi is, a legjobb: bemész a cba-ba, és hűtõpultban iglos cucc.". okéköszi, nekem a harc maga az út.

abból pedig volt még. olvasom tovább a receptet, akkor illuminálódik ez a némileg lényeges téma, hogy karamellizálnom kéne a rizs alját, és hogy csak centi magas lehet. ott beugrott azért zsengeifjú korom német reklámja, amikor a sunlichttel a 2 méteres tál ragyogott a paellafõzõ verseny után. egyre idegesebben nyitogattam azt a két fiókot, amiben az edényzetet tároljuk, evaluáltam kacsasütõ zománcos tálat, jénait, vaswokot meg még ki tudja mit.

végül a legkisebb rossz elve szerint kivettem a rozsdamentes fedeles sütõtepsit, és mivel sem alulról sütõ sütõbeállítás nincs, sem pedig a fõzõlapon nem lehet a tepsit használni (homorú aljú), jobb híján kinti tűz mellett döntöttem. maga az ötlet aranyos volt, de biztos voltam benne, hogy simán szénné égetem. ha már lúd, a történeti hűség kedvéért még szõlõvenyigét is próbáltam szedni, de nagyon nedves volt még belül.

a grillezésnél szokásoshoz képest kicsit még darabolgattam a fát, nagyon tetszett a szép, száraz akác üveges kolompolása. ugye kályhába csak 3 évig szárított fát érdemes, +40% fűtõérték.

a lé és a rizs elõálltak, végülis a feladat nem volt annyira bonyolult. a receptet itt már mindenre felkészülve inkább memorizáltam, forgattam a számban mikor és hogyan kell közepes meg kis láng.

amint a tűz alkalmassá vált, nekifutottam. tél közepén kicsit szürreális volt ízesített rizst fõzni odakünn tepsiben, de tetszett a dolog. csak a kimenete volt ismeretlen még.

ahogy írtam itt már nem hibáztam, és jó érzéssel tartottam magam az elõírásokhoz a fedél mozgatásával és a tűz egyenletesre kaparászásával.

végül úgy nézett ki, hogy sikerült. a fõzés végén le volt fedve, de fakanállal beletúrva a fõ műsorszám, a rizs odakapatós akció is sikeresnek tűnt. bevittem, ment rá a hús meg a tengeri. itt gyakorlatilag készen volt, tán melegen tartás végett került a sütõbe.

és valóban. nagyon sajnálom, hogy ennyi idõ elmúltával a kedves olvasót ennyire kevés konkrétummal tudom ellátni a mennyiségek kapcsán, de úgy gondolom a linkelt forrás jó kiindulási alap. a végeredményre büszke vagyok, mert egyrészt nagyon finom lett, másrészt végül sikerült az alapvetõ jellemzõket megtartva megépíteni, nem pedig csak valami sárga serpenyõs rizst összetákolni.

ahogy olvasható ez olyasmi, mint a pizza, lehet rárakni kolbászt meg mindent, ami épp van otthon. azért én úgy gondolom illatilag is meg ízvilágilag is a tengeri bigyóval az igazi, ahhoz meg a csirke jól megy, de a kolbász erõteljes íze agyonverné.