|
gondoltam mégse krumpli meg saláta legyen megint, és bár
a sajtos bejegyzéshez már könyvtárnyi tartalmat kozmáltam össze, most
mégis húst sütök. mindez pedig a véletlen műve, a hétvégén grillezõs
családi összejövetelen találkoztam egy szimpatikus termékkel. sajnos
(vagy hát ahogy vesszük) a termék végül a nájlonban maradt, de mivel
mindenképp ki szerettem volna próbálni elmentem érte a teszkóba. a
keresletet az is indukálta, hogy idén szégyenszemre még nem is
sütögettünk kint, bár az eddig uralkodó átlaghõmérsékletek fényében ez
némiképp tán érthetõ is. de majd most jól.
a grillezéshez van pár jól bejáratott protokollom, ha épp nem vagyok
experimetál kedvemben akkor ezeket veszem elõ és biztosított a
megfelelõ, ámbár rém unalmasan készülõ eredmény. az unalom kapcsán
megemlítem, hogy rám nagy hatással volt valamelyik (tán francia)
mesterszakács beszólása, miszerint kétszer ugyanazt fõzni teljesen
értelmetlen dolog. ez nyilván némi nehézséget hordoz magában, ha egy
kezeden megszámolható kaját tudsz, de elgondolkodtató idézetnek elmegy.
az egyik ilyen jól bevált módszer a diszkosz. a diszkoszban jó a zene,
drága a pia és a drog, de lehet csajokat felcsípni. mindennek tetejébe
kitűnõ köretet lehet benne párolni. szóval ez egy kettészedhetõ repülõ
csészealj alakú fém, aminek a két felét valamilyen patentzárral vagy
más mechanikai zárral össze lehet zárni. elõször egy soványka fürt
saját szõlõ (gyermek most keveset kért, van rendes
fürt is), meg a szokásos büszkeségem, a krumpli került bele. körmöm
bánta mire kikapartam, de meglett. csak azért lett ilyen fura közös
kompozíció, mert mindent le- illetve elmostam épp.
itt ugyan nem látszik, de ez egy edénynek a teteje és alja. a körethez
elõször az alja kell, ebbe kerülnek a kisebb, egyforma méretű krumplik.
a nagyok majd holnap (ha lesz egyátalán holnap valami) jutnak hasonló
sorsra, de azok már félbe vágva. beleraktam még két fej hagymát, és az
idei egyetlen, túlérett kukoricát. ez a szegény pára tényleg olyan,
hogy egy átlagos koszton tartott disznó is kikaparná a vályú szélére,
se napot, se vizet nem látott eleget. mindegy, ha már termett akkor
uccu.
érdekes téma, hogy nem lett volna-e jobb errõl vetni jövõre, de már
letörtem mire ez eszembe jutott. pedig a reprodukció jelentõs kérdés
egy leendõ permakultúra kapcsán. no majd legközelebb rajtamarad. az
egészbõl a leghasznosabb a csuhé lesz, azzal kiváltom az esõvizes hordó
dugójához odaerõlködött kartonpapír-szigetelést. és hogy mi történt a
többi kukoricával? véletlen kigazoltam õket, easy as that.
a krumpli és a csökött csöves mellé került még nagyon komoly dévaványai
házi füstölt zsírszalonna (errõl majd lesz még szó egy másik részben).
ha ez nem lett volna, akkor vajat kap, szerintem púpozott evõkanál
körüli mennyiséget. lett még belepucolva fokhagyma, amit én félbevágtam
hogy ne csak megfõjön de át is adjon valamit az ízébõl, aztán a 14-15
centi rozmaring és némi õrölt bors. eme alkatrészek alá nagyjából egy
deci vizet szoktam rakni, de szerintem jópofa lenne fehérborral is. épp
lusta voltam nyitogatni, szóval ez ma nem derült ki.
a bal oldalon lehet látni az est fénypontját, a jókora szelet bõrös
húst kis csontival a közepén. 1.000 gramm, 1.000 forint és egy kisebb
meg egy nagyobb szelet van elrejtve a polietilén burokban. kétféle
ízben kapható, e mellett van még magyaros is. bár a hajnal hús nem
dereng, mint nagy múltú vágóhíd a termék elég meggyõzõen nézett ki hogy
bevállaljuk.
ez pedig az idén méltánytalanul elhanyagolt kerti sütöde. érdekessége,
hogy mindösszesen kõbõl, földbõl meg guberált saválló acélból van (700
forint kilója). ezeket az alapanyagokat olyan trükkösen tettem össze,
hogy úgy maradt, és azóta is úgy van pedig már jópár éve építettem. az
élettartamát 5-7.000 évre teszem, nem egy gyakran elromló valami. a
rács is hulladék, közelrõl megnézve látni, hogy ebbõl lézerrel vágtak
ki kis négyzeteket a gondos gépek.
mivel én már-már betegesen vonzódom a kövekhez, pláne a sötétkék,
csilingelõs bazalthoz, úgy volt hogy a sütõ alja 20-30 centi vastagon
bazalthasábokkal lesz lerakva. már sokszor magam elé vizuáltam, ahogy a
tűz melegét átveszi és majd a parazsat odébbkotorva hamun sül benne a
pizza, amikor valaki benyögte hogy bizony a bazalt nagy hõterhelés
hatására szilánkosan robban. innentõl fogva annyira nem tűnt jó
ötletnek, hogy a robbanós kõ tetején tartsam az égõ-izzó fadarabokat,
körötte meg a nekem kedves embereket. maradt tehát a fémalj, és azóta
sem találtam megfelelõbb (idõjárásálló és egyben nagy hõkapacitású)
aljzatot.
ezen a ponton nem kívánok cserkésztábort tartani, de megemlítem a
parázscsinálás módját mert engem ezek a vegyszerrel öntözött faszenek
eléggé kiborítanak. volt nekem is "hagyományos" 3.999 hufos kínai
grillem, valahogy mindig sikerült meggyújtani rajta a faszenet napalm
szõnyegbombázás nélkül is. a módszer nem bonyolult, csupán különbözõ
méretű csontszáraz fadarabok kellenek, meg egy kis száraz szalma vagy
szétbontott fakéreg, ilyesmi.
semmi másról nincs szó, csak arról hogy a legkisebb éghetõ dolgot
meggyújtva annak elég ereje legyen meggyújtani a vékony gyújtóst, annak
meg a nagyobb ágacskákat, annak meg a deszkát vagy nagyságrendileg 2
ujjnyi ágakat, míg végül ezeknek már van elég égéshõje, hogy a
tényleges hasábok megfelelõ felületen égni kezdjenek. a hasábokból lesz
az a parázs, amin végül a vacsora megsül. a módszer ugyanígy működik a
faszenes grillnél is, csak ott kupac helyett rétegekbe kell pakolni az
égetnivalót, lentrõl felfelé vastagodva.
alább a tűzhelyben egy kis fűcsomó (mint kiderült nem elég száraz), a
vastagabb ágak meg jó kis akác hasábok láthatóak, kis-közepes
gyújtósnak meg mindig a vödörben is látható száraz thuja-hulladékot
használom. szebb lett volna, ha elõtte kitakarítom a tűzhelyet, de
bevallom elég éhes voltam már. amúgy a takarítás nem bonyolult, a sík
felületek miatt egy lapáttal szépen tisztítható. a rácsot szezon közben
úgy tisztítom, hogy szisztematikusan belerakom minden részét a
legnagyobb lángba mikor ég le a fa. tavaszra öntisztul.
szóval alulra megy a fűcsomó meg a thuja, célszerű lehetõség szerint
lazára és úgy elhelyezni, hogy öngyivel odaférjen az ember. persze egy
darab papír jó szolgálatot tesz, mert az öngyilángtól tényleg jól
belobbanó gyújtós elég ritka. a még nem szétmorzsolódott thuja-levél
amúgy ilyen. én mondjuk személyes kihívásnak élem meg és nem használok
papírt, de egyátalán nem garantált a siker. az elinduló kis tüzecske
felszításához kellhet némi jól kivitelezett fújkálás, kicsi
lánycicáknak műanyag kislapát is beválhat segédeszköznek.
amint látható a kis gyújtósra kúp alakban pakoltam a többi fát, hogy ne
nyomják ki a gyújtósból a levegõt. elöl igyekeztem némi nyílást hagyni
a begyújtáshoz.
jaj, de jól ég. ismerõsnek ezután még négyszer elaludt, végül ment
kislapát jellegű tárgyért. de még ekkor sem a használt kerozinos
marmonkannáért.
amikor már szépen láncreagáltak az éghetõ anyagok az embert jobbára
lenyűgözi az általa felszabadított energia. nekem mostanában már
lelkifurdalásom is van, lévén elég komoly mennyiségű hõ megy veszendõbe
csak hogy végül a fa szó szerinti hamvain megpirítsunk egy kis
dínószeletet. ezt leginkább azóta dobom magamra, mióta ismerem ezt a
brilliáns faelgázosító szerkentyűt.
eltökélt szándékom, hogy nemsokára a reggeli kávét napsütéskor
parabolával, borús idõben meg ezzel fogom fõzni. mivel a módszer elemi
része a kiemelkedõ hatásfokú égés, még azt is el tudom képzelni hogy
egy kis fordulatra belõtt szagelszívóval elzötyög az ilyen bent is.
ettõl függetlenül a tűz bámulása igen meghitt dolog, bár jellemzõen úgy
élem meg hogy a baráti társaság közben valami sokkal kevésbé meleg
helyen (pölö bent) mulat, és csak néha kiabál ki valaki, hogy "na mikor
lesz kész?"
én itt már belerakom a diszkoszt, amint látható kellemes kis fogantyúja
van. nem a máglyarakás közepébe teszem hanem a sarokba, és két oldalról
körberakom jól égõ hasábokkal. pár percenként kiemelem, és jól
összerázom. érthetõ, hogy a diszkoznak abszolút megbízhatónak kell
lennie, egyéb esetben elég veszélyes rázogatni.
amikor már szét tudtam választani az égõ hasábokat a még kevés parázsló
darabtól ráraktam a húst. fontos, hogy nem a gyújtós parazsa kell
nekünk, hanem az emberesebb hasáboké. a húst nem lángolom, láng csak
elvétve éri. nagyjából fel lehet mérni azt is melyik oldala milyen
vastag, illetve melyik szelet kerüljön a nagyobb parázsra a vastagsága
okán.
közben a tüzet kezelem, szétterítem de nem szétkotrom a parazsat.
szétterítéskor hajlamos kicsit befulladni meg füstölni a parázs,
ilyenkor lehet kicsit bárorítani a kislapáttal. tüdõ itt már nem nagyon
játszik mert marha meleg van. diszkosz környékére is figyelek, mindig
legyen két oldalon jól izzó, méretesebb darab. ott nem baj, ha még
lángol. a húst néha megforgatom, tervezetten a vastagságnak
megfelelõen. ez két szeletnél ugye nem egy nagy kunszt, de amikor a
rács teli van akkor nem kevés sakkozást igényel az egyszerrekészlevés.
mivel a szélén az amúgy igen guszta bõrke nem akart megpirulni én meg
amúgy is unatkoztam, odaraktam pár darab jól parázsló fát mellé.
ez megtette a hatását, és bár nem lett ropogós, de alaposan megsült
tõle.
ez már a végjáték, de még mindig hatalmas energia lakozik a fában.
a végén még van egy kis felesleges izgulás, hiszen az emberfia nem
tudja mi történt meanwhile a diszkoszban. az eredmény szokás szerint
megnyugtató, átfõtt, rozmaringos, fokhagymás, kicsit füstöltes. ha a
rozoga kukorica helyett bolti lett volna benne abból a világ egyik
legfinomabb körete alakult volna ki. ez szegényke már elég száraz volt.
végül sajnos apró baki lett az este csattanója, ugyanis a húst szó
szerint ehetetlenre sózták. megettük mindketten a szűk felét, a
maradékot holnap elhasználom valamibe, amibõl annyira nem jön ki.
milyen jó, hogy vettem nagy felindulásban egy magyarost is, remélem az
is ilyen szétsózott.
|
